Ez főleg ősszel válik teljesen nyilvánvalóvá. A levelek a fákról a vízbe hullnak, vagy a szél hordja bele őket, a bokrok levelei és ágai, melyek korábban olyan elegánsan hajoltak a víztükör fölé, most kezdenek elszáradni és a tóba potyogni. Az őszi esők a talajt és a mulcsot gyakran a kerti tóba hordják. Ha nem teszünk ellene semmit, az ősz folyamán a különböző kerti hulladék – teljesen természetesen – utat talál magának, és a kerti tóban köt ki. Ennek pedig végzetesek a következményei. Bármi, ami bomlásnak indul a tóban, most kétszeresen veszélyes. Először is azért, mert a vízben bomlásnak indult kerti hulladékból iszapgázok szabadulnak fel, melyek feloldódásukat követően később, amikor a víz gázcseréje a jégréteg miatt lehetetlenné válik, veszélyeztetik a halakat. A bomló növényi részekből ezenkívül nagymennyiségű tápanyag jut a kerti tó vizébe, aminek a következményei rendkívül károsak. E tápanyagok ugyanis a következő év algáit táplálják.
A kerti tó esetében tehát a legfontosabb szabály, hogy magakadályozzuk a tápanyagok vízbe jutását. Ezt úgy oldhatjuk meg, hogy a tavak és patakok fölé levélfogó hálót feszítünk ki, ami felfogja a nagyobb méretű hulladékot. A tó partján lévő növényeket vágjuk vissza, hogy a hulló levelek ne potyogjanak a vízbe. Ehhez használhatunk meghosszabbítható nyelű nyíróollót, így vízbe gázolás nélkül is kényelmesen levághatjuk a víz fölé hajló ágakat. Hosszú nyelű tavi fogószerszám is jól használható a tóba esett növényi részek megtalálásához és eltávolításához. A bokrok és a füvek üreges ágai és szárai a helyükön maradhatnak, hacsak nincs meg a veszélye annak, hogy a szél vagy a hó a vízbe juttatja őket. A kerti rovarok előszeretettel töltik bennük a telet. Ezeket a szárakat csak március közepén vagy végén vágjuk le, és rakjuk le valahova a kertben április végéig, hogy a rovarok kimászhassanak belőlük. Az ottmaradó, túlérett vagy hóval borított szárak az őszi és téli időszakban szép látványt nyújtanak, főleg ha hatásvilágító fényszórók (kerti fényforrások) segítségével kapnak egy kis fényt a sötét évszakra való tekintettel.
Az üledékek és az avar iszapszivattyú segítségével történő kiszivattyúzásának jelenleg nincs igazán értelme. A halak és az egyéb tavi állatok szeretik a telet az iszapba fúródva tölteni. A fentebb említett elengedhetetlen gázcsere biztosítása érdekében befagyást megakadályozó eszköz segítségével gondoskodnunk kell róla, hogy a tó bizonyos pontokon még kemény fagyok idején is nyitva maradjon. Azt is biztosítani kell, hogy megfelelő mennyiségű bokor, nád vagy fűcsomó törje meg a jeget. Ezek a jégpáncél alatt a vízbe érve lehetővé teszik, hogy rajtuk keresztül, akár egy szalmaszálon át, megvalósuljon a gázcsere.
A halakat csak azokból a sekély tavakból kell kihalászni és akváriumban átteleltetni, melyek teljesen befagyhatnak (a pontos adatokat lásd alább). A tavirózsákat és a jég által fenyegetett egyéb növényeket szedjük ki a kerti tóból, és vízzel telt vödörben helyezzük őket hideg, de fagymentes helyre. Ez érvényes a tavi szivattyúkra is, hacsak azok nincsenek a fagy elől elég mélyen elhelyezve (ez a mi földrajzi szélességünk esetében 80 cm, enyhébb éghajlatú területeken a 60 cm-es mélység is bőven elég). A szivattyúk és általában a szűrőrendszer biztonságba helyezésének az a megfelelő időpontja, amikor a hőmérséklet már nem emelkedik rendszeresen 12 fok fölé. Ez a hőmérséklet jelenti a határértéket, ami alatt a baktériumok többnyire már nem aktívak és már nem vonják ki a fölösleges tápanyagot a vízből. Ha viszont felszíni szivattyút – skimmert – üzemeltetünk, mindaddig ne csatoljuk le a készülékhez tartozó szivattyút, amíg fennáll a veszélye, hogy növénydarabok juthatnak a tóba, azaz egészen késő őszig.
